Az utóbbi időkben nagyon sok szó esik hajléktalan embertársainkról. Sokan írtak már arról, hogy mennyire kegyetlenek a hajléktalanságot kriminalizáló kormányzati és önkormányzati intézkedések, sok szó esett arról is, hogy milyen eszközökkel lehetne segíteni ezen embertársainknak.
A hajléktalanságról folyó diskurzusban ugyanakkor fájóan kevés szó esik azokról az emberi érzésekről, tragédiákról, amelyek egy-egy hajléktalan ember sorsában jelen vannak. Meggyőződésem, hogy az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság és elkeseredettség emberileg nehezen érthető meg azoknak a szerencséseknek, akik esténként egy lakásban hajtják álomra a fejüket még akkor is, ha segítőkészen, empátiával fordulnak a hajléktalan emberek felé.
Meg akartam érteni és meg akartam tapasztalni azokat az érzéseket, amelyekkel a budapesti aluljárókban éjszakázó hajléktalan emberek nap, mint nap átélnek, ezért a napokban az egyik belvárosi aluljáróban töltöttem az estét, kora éjszakát. Szeretném veletek megosztani a tapasztalataimat, mert ugyan nem értek a pszichológiához, de mégis mélységesen megdöbbentett az, hogy milyen érzelmi hullámokon mentem keresztül abban a néhány órában, annak ellenére, hogy tudtam, nekem van fűtött szobám.
Az első élményem még az aluljáró felé menet közben ért. Ekkor már kopottas ruhában, reklámszatyorral a kezemben, fejembe húzott kapucniban gyalogoltam az Astoria felé. Megdöbbentő és ijesztő volt az, hogy az emberek sokkal nagyobb ívben kerültek ki, mint fél órával azelőtt és a szemkontaktus másokkal már szinte lehetetlen volt. Amikor megérkeztem az aluljáróba, leterítettem a kartonpapírt a hideg kőre, letettem magam mellé a szatyromat, és leültem. Ekkor következett be bennem egy elképesztő változás. Ahogy magamra terítettem ócska pokrócomat, kitettem a Fedél Nélkült, egy olyan kitaszítottság-érzés lett úrrá rajtam, amit szavakkal nehéz leírni. Úgy éreztem, hogy már nem vagyok része annak a társadalomnak, melynek tagjai felém magasodva haladnak el mellettem.
Próbáltam felvenni a szemkontaktust a munkából, vásárlásból hazafelé tartó emberekkel, de érdeklődő pillantásokat nem sikerült elkapnom. A legtöbben elkapták tekintetüket, de nagyon fájó volt észrevenni, hogy milyen sok gúnyos, lesajnáló arcot láttam. A több órányi ottlétem alatt egyébként senki nem állt meg, senki sem adott ételt vagy aprópénzt. Hangsúlyozom, nem akarok ítéletet mondani ezen emberek felett, de belehelyezkedve ebben a helyzetbe, minden frusztráció sokkal élesebben hatott.
Ami az „utca” többi szereplőjét illeti, vegyesek voltak a tapasztalataim. Akikben nagyon kellemesen csalódtam, azok az aluljáróban szolgálatot teljesítő rendőrök, akik annak ellenére sem zaklattak, hogy az embertelen jogszabályok értelmében éppen szabályt sértettem. Nem zaklattam senkit, láthatóan nem voltam sem a közbiztonságra, sem a közegészségügyre veszélyes, békén hagytak. Intézkedtek viszont egy csoporttal szemben, akik láthatóan részegen hangoskodtak, másokat zaklató módon, útjukat elállva kéregettek. De itt is elég volt egy figyelmeztetés, csupán azokat igazoltatták, akik fiatalkorúaknak tűntek. Köszönöm a rendőröknek, igazán emberi módon szavatolták az aluljáró biztonságát.
Néhány órának el kellett telnie, hogy más, az aluljáróban „élő” ember megszólítson. A már fentebb említett csoport tőlem nem messze ült a földön. A „főnökük” átszólt nekem és aziránt érdeklődött, hogy mióta vagyok az utcán. Mikor mondtam neki, hogy nemrégen, felvilágosított arról, hogy ez az ő aluljárójuk, és ha ott akarok aludni, fizetnem kell 500 forint helypénzt. Erre természetesen nem voltam hajlandó, mire kilátásba helyeztek egy kiadós verést, amiből azért szerencsére nem lett semmi. Rémisztő volt megtapasztalni, hogy az utca farkastörvénye mennyire kiszolgáltatottá teszi a magányos hajléktalan embereket.
Egy idő után már nagyon fáztam, nem bírtam tovább, felálltam és összeszedtem a kis csomagomat, elindultam hazafelé. Ahogy elhaladtam a valóban hajléktalan emberek mellett, élesen belém hasított a lelkiismeret furdalás, hiszen ők nem tudnak kilépni helyzetükből, ki kell bírniuk azt a tengernyi mellőzöttséget, lenézettséget, kitaszítottságot, amit én is valamennyire megtapasztaltam. És, hogy mi értelme volt az egésznek? Másnap kerestem az utcán, aluljárókban lévő hajléktalan emberek tekintetét, próbáltam az apró mellett egy kis bátorító mosolyt is adni nekik. Tudom, ettől nem fog a sorsuk megoldódni, de higgyétek el, egy-egy gesztus nagyon sokat ér ezeknek az embertársainknak. Főleg ezekben az időkben, mikor a hatalom szégyellnivaló, eltakarítanivaló csúfságnak tartja jelenlétüket.
(Fotók: Kanya Andrea)
